Nektek Tőlem 2016 marcius

Kedves Obikám,

Most 4 éves múltál. Nagyon okos, szép fiú vagy. Mindig büszke vagyok rád. Sokszor úgy érzem, aranyból vagy. Amit mondok, az számodra szent, és úgy is teszel. Most épp gentleman vagy. Előre engedsz az ajtón. Elteszed a tányérodat és megköszönöd az ételt. Szeretném, ha tudnád az illemet és ha nagyobb leszel, tiszteletet mutatnál a nők felé, az idősebbek felé, a kisebbek felé, embertársaid felé. Ha majd házias lennél. Odafigyelő. Rendszerető. Hogy a feleséged majd egy napon megköszönje ezt nekem.
Nagyon érzelmes fiú vagy. Együttérző. Nemrég megnéztük a Bambit, és az izgalmas részeknél mindig annyira izgulsz, hogy inkább áttekerem a szalagot. Apa azt szeretné, ha bátrabb lennél, de én örülök, hogy ilyen vagy. a világban annyi rossz van. maradj mindig ilyen tiszta szivű.
régebben nehezen viselted a kudarcot, mérges lettél, vagy sirtál, ha valami nem sikerült. most már megtanultad, hogy soha ne add fel, és mindig próbáldd újra. Járunk kosárlabdára, és először semmi nem megy még. Apa elmondta neked, hogy először Jordannek sem sikerült bedobni... de mindig próbálta, próbálta és próbálta. És a harmadik alkalomra mindig bemegy neked is. Most már tudsz pattogtatni, rádobni, és passzolni is. olyan jó látni, hogy fejlődsz, ügyesedsz, és hogy nem félsz. Sokszor csodállak. Csodálom a bátorságod. Egy csomó új helyzetben megállod a helyed. már ez a 3. ovodád, a sokadik lakásunk, és te egyre gyorsaban alkalmazkodsz a változáshoz.
Az angolod is ügyesedik már. Bátran beszélsz mindenkihez, sőt, sokszor a szavamba vágsz, és az orvosnál te mondod, Surának mi baja. (Máskor énekelsz neki, hogy ne sirjon a szuritól) Büszke vagyok rád, nagy fiam. Bemész a suliba és már mondod is a magadét angolul. A show and tell nél is bőven beszélsz, ismerkedsz a többiekkel. Kicsit dadogsz megint, pedig már nemrég abbahagytad. Lassan jönnek a szavak ki a szádon. Nem is igazi dadogás ez. Lehet, hogy a kétnyelvűség miatt, de észrevettem, ha nagy rajtad a nyomás, vagy csak jól leüvöltöttem a fejeteket, konfliktus van, akkor jobban előjön. Igyekszem, hogy ne veszekedjek annyt, de ez elég nehéz, hogy egész nap hárman vagyunk, és sokat veszekedtek Surával.
Egyébként nagyon szereted a hugodat. Sokat segitesz nekem, mióta megszületett. Szeretgeted, játszol vele, és annyira édes vagy, amikor odaadod neki a játékadat. Máskor meg ugyanaz kellene mindkettőtöknek, és olyan nehéz, mert Sura még nem érti, mit mondunk neki. Olyankor olyan jó lenne, ha többet engednél, és nem hisztiznél be. Olyankor durcás vagy és csapkodsz, kis dühös.
De amúgy jó fiú vagy. Szépen eszel, alszol, játszol.
És szuper okos. Ezt a tanitó néni is mondta. Mindent megjegyzel, amit mondunk neked. Anatómiát, bolygókról, állatokról, minden nagyon érdekel téged. Apával számoltok, már nyár óta 100-ig számolsz, most meg már 20 alatt végzel összeadást, kivonást. A rövidebb szavakat elolvasod.
Kicsit talán gyors is a tempó, nem akarom, hogy a suliban majd unatkozzál és emiatt romoljon a tanulásod. Az biztos, hogy az amerikai oktatás mellé kell majd valami plusz neked.
Most nagyon jó, hogy jó suliba jársz, közel, kosárra, és könyvtárba is meg múzeumokba. A testvári kapcsolatotoknak is jót tesz, hogy sokat vagytok együtt.

Surám,
A ragyogásod és az energiád mindent betölt, csak az én energiám fogy vészesen melletted... Egy éves vagy. Vidám, barátkozós kislány vagy, semmitől nem félsz, és mindenre felmászol, elszaladsz... én meg futok utánad mindenhová. Éjszaka van, hogy nagyon jól alszol, de ha fogzol, van, hogy hetekig többször felébredsz, nappal is nyűgös vagy. Nagyon lassan jönnek a fogaid... Obi kicsi korában félős volt az emberektől, idegenektől, nyugodt volt és mindig a közelemben volt. Te rohansz, amint a lábad földet ér, bárkivel elvagy. Már többször maradtál babysitterrel is.
Sokat eszel, akaratos vagy, mindent rögtön akarsz, és mindent Te akarsz. Remélem, hogy az életben is igy eléred majd az álmaidat. Téged aztán nem kell majd rugdosni.
Vicces vagy, sokat beszélsz, hangokat utánzol. Amit mondunk, azt te is. Na, Nem stb. A peppa pig mesénél mindig röfögsz, mint a zenében. Mindent utánzol, ezért csinálsz már mindent olyan korán. 8 hónapos korod óta jársz, öltözésnél dugod a kezed lábad, szinezel... mindez más gyereknek még 2 évesen is nehéz néha.

Gyöngyszemek vagytok mindketten és ezt mások is látják. Értékesek vagytok. Az Úr vigyáz rátok.

Ezer puszi, Anya

Benedek Elek: A királykisasszony cipője

Benedek Elek: A királykisasszony cipője

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges szép királykisasszony, de olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

   Jártak is az apja házához hercegek, királyfik a világ minden tájékáról, körülvették a világszép királykisasszonyt, mondtak neki mézesmázos szavakat, de annak ugyan beszélhettek: az egyik fülén be, a másikon ki, nem hallgatott rájuk. Egyhez sem volt egy kegyes jó szava, s mennél jobban bizonyította ez is, az is, hogy így meg úgy tejbe-vajba fürösztgetné, s tenyerén hordaná, ha az õ felesége lenne, annál nagyobbakat kacagott rajtuk, hogy a palota is csengett belé. Volt egy a hercegek s királyfik közt, aki tetszett neki egy kicsit, de ennek sem sok öröme telhetett abban, mert őt még a többinél is jobban kikacagta a szívtelen királykisasszony.

   Hát telt-múlt az idő, a hercegek s királyfik is nagy elszontyolodva ide s tova elszéledtek, kettő-három ha még ott maradt a palota körül. Egyszer - hogy volt, hogy nem, én bizony nem tudom, de gondolom, hogy úgy volt, ahogy volt, hát mondom - az történik, hogy két bolhácska ugrik a királykisasszony tenyerébe. Nosza, a királykisasszony se rest, összeszorítja a markát, s a két bolhácskát beleereszti egy zsíros bögrébe, hogy ott nagyra nevekedjenek. Bizony, ha odaeresztette, ott jó konyhára kerültek, s esztendőre, kettőre úgy megnövekedtek, hogy a bőrükből pompásan kitellett volna egy pár cipellő.

   Mit gondolt, mit nem a királykisasszony, behívatta a mészárost, a bolhákat megnyúzatta, a bőrüket a vargával kicserzette, s a csizmadiával fáintos egy pár cipőt csináltatott.

   Mit gondolt, mit nem ismét, kihirdette ország-világ előtt, hogy aki kitalálja, bármiféle rendű ember legyen, hogy az õ cipője miféle bőrből vagyon csinálva: annak lesz a felesége.

   Bezzeg összegyűltek, verődtek ismét a hercegek, királyfik s mindenféle válogatott legények a világ minden tájékáról, glédába állottak az udvaron, s úgy találgatták, hogy miféle bőrből vagyon a királykisasszony cipője.

   Hiszen mondtak ezek mindenféle bőrt, de egy sem találta el az igazit. Hanem az a herceg, aki egy kicsit a királykisasszonynak is tetszett, fogta magát, felöltözött koldusruhába, valahogy belopódzott a királykisasszony hálókamrácskájába, s ottan elbújt a kályhalyukba, hátha majd este a királykisasszony beszél a szobalánynak a cipőjéről.

   Az bizony éppen úgy is lett, ahogy gondolta. A királykisasszony nagyokat kacagott a sok bolond feleleten, amit egész nap hallott, s azt mondta a szobalányának:

   - Meglásd, soha senki ki nem találja, hogy bolhabőrből van a cipőm!

   - No, azt ugyan nem, míg a világ s még két nap - mondta a szobaleány is.

   Hiszen éppen eleget tudott a herceg. Másnap õ is a többi legények közé vegyült koldusruhában, s mikor a sor rákerült, megmondta egy szóra:

   - Felséges királykisasszony, bolhabőrből vagyon az a cipő!

   Hej, uramisten, elhalványodék színében a királykisasszony, reszketett, mint a nyárfalevél, de a szavát  nem akarta megmásítani, s azt mondta:

   - Eltaláltad, te koldusember, s én a szavamat meg sem másolom: feleséged vagyok ez órától fogvást. Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

   - Jól van - mondá a koldusruhába öltözött herceg -, hát csak vesd le, lelkem, feleségem, szép selyemruhádat, öltözz te is koldusruhába, mert úgy illünk egymáshoz!

   Akart, nem akart, koldusruhába öltözött a kevély királykisasszony, s ment az urával a falu végére, egy piszkos kalibába, ez volt a lakásuk ezentúl. De még ez sem volt elég, az urával reggeltől estig koldulni kellett, hogy járjon, este tüzet rakjon, vacsorát főzzön, olyant, amilyent lehetett, s amilyen kitelhetett.

   Azám, még ez sem volt elég: jön egy hajdú a kalibához, s beszól nagy hangosan:

   - Hé, koldusasszony, eredj tüstént ennek s ennek a hercegnek a földjére kapálni!

   Mit volt mit tenni, elment nagy keserves könnyhullatások közt. Azután az ura is elment, de nem koldulni, nem is kapálni, hanem ment egyenest a palotájába, ott felvette ragyogó cifra ruháját, s úgy ment ki a kapásokhoz. Mert hát az ő földjére küldték kapálni a koldusasszonyt.

Ott a kapásokat egyre biztatta a herceg, a feleségét pedig folyton szidta, becsmérelte, hogy ilyen meg olyan napszámos, földet sem érdemelne vacsorára, nemhogy juhhúsos kását, pedig szegény asszonyról csak úgy csurgott a verejték.

   Na, elkövetkezik a vacsora ideje, asztalhoz ültetik a napszámosokat, s úgy láttam, mint ma, ezüstkanalat, -villát, -kést tesznek mindenkinek a tányérjához. De a herceg még nem elégelte meg, azt akarta, hogy a felesége megemlegesse a kevélységét, megtanított egy napszámosasszonyt, hogy annak a koldusasszonynak csúsztasson egy ezüstkanalat a zsebébe. Hiszen lett haddelhadd vacsora után, mikor az inasok látták, hogy hibádzik egy ezüstkanál!

   Nosza, sorban megmotozták mind a napszámosokat, s hát - Uram Jézus, ne hagyj el! - megtalálták a koldusasszonynál. Hiába szólt, hiába esküdözött, hogy ő nem tette, semmiféle nemzetsége sem volt tolvaj: megfogták s vitték a sötét tömlöcbe.

   No, hanem most már csakugyan elég erős volt a lecke. Alighogy bezárták a tömlöc ajtaját, mindjárt ki is nyittatta a herceg, bement a feleségéhez, aki úgy sírt akkor is, mint a szakadó záporeső.

Ott aztán a herceg szép gyöngén megfogta, s fölvezette a palotába a feleségét. Mondta neki:

   - No, most már ne sírj többet, öltözz fel újra szép selyemruhádba. Lásd, én is felvettem drága szép ruhámat. Mert úgy tekints rám, hogy én voltam az a koldus, akinek te felesége lettél.

   Elmondta aztán azt is, hogy a kályhalyukban hallgatta ki, miféle bőrből való a cipője. Bizony nem tette volna, ha szépszerével hozzámegy vala feleségnek.

   Na, száz szónak is egy a vége, olyan szépen megbékültek s összemelegedtek, hogy öröm volt látni. Én legalább láttam, ti is megnézhetitek bátran.

   Holnap legyenek a ti vendégeitek!

Gyulai Pál: A szél és a nap

Gyulai Pál: A szél és a nap

Egykor régen szél urfival

Fogadott az öreg nap: 

Egy vándor köpenyét melyik

Lophatná le hamarabb.

Jött a szél s magát fölfúván

Zúgott-búgott; mint csak tudta,

A köpenyt úgy húzta, fútta.

Hát a vándor mit csinál?

Elébb ugyan félelmében

Ijedten kap fűhöz-fához,

De a köpenyt majd a vállhoz

Szorítgatja s odébb áll.

Mosolyog az öreg nap,

S hő sugárral, fényes-szépen

Megindul a tiszta égen.

Hát a vándor mit csinál?

Lassabban megy, meg is izzad,

A meleget alig állja,

Majd a köpenyt földhöz vágja,

S hogy pihenjen rajt', megáll.

Egykor régen így nyeré meg

Szél urfit az öreg nap;

Többet ésszel, mint erővel,

Igy közel, úgy hamarabb.

Csukás István: Harkály

Csukás István: Harkály

Erdőn fa van, temérdek,

és minden fán van kéreg,

kéregben sok a féreg,

egymástól nem is férnek.

Jön a harkály, kipi kopp,

kirántja a kukacot,

hosszú csőrrel kopácsol,

bogarat űz, nem ácsol.

Kányádi Sándor: Meddig ér a rigófütty

Kányádi Sándor: Meddig ér a rigófütty

Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.
    – No, amíg ezeket felöltöztetem… – szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: – Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.
    Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját.
    Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ô aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésre.
    A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty?
    De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.
    – Hát ennek fele sem tréfa – kottyantotta el a korán érő cseresznye.
    – Kerek egy kérdés – gondolta az alma s a körte.
    – Kemény dió! – sóhajtotta el magát a vén diófa.
    A szilva meg se mukkant.
    – Ha legalább egy rigónk volna – savanyodott el a meggy – , akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.
    – Egy rigó, egy rigó.
    – Bár egy rigófiú.
    De nem volt.
    S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben, szorgalmasan rügyezni, levelezni.
    – Mi az a nagy csönd odalenn? – kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.
    – A töprengés csöndje.
    – Miféle töprengésé?
    – Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty.
    – S aki kitalálja?
    – Aranyvirág lesz a jutalma – mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.
    Ültek, és várták az eredményt.
    Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.
    Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.
    Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában:
    – Én megmondom, meddig ér a rigófütty.
    – Kicsoda mondja meg? – néztek föl a kíváncsi sombokorra.
    – Én mondom meg – húzta ki magát a sombokor. – Rigótól rigóig ér, és ilyenkor meg körbeéri a földet.
    Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára.
    S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.

Móra Ferenc: A gavallér zsiráf

Móra Ferenc: A gavallér zsiráf

Bálba készült a zsiráf,

haja, hajdinárom,

legeslegszebb ő akart

lenni mindenáron.

Daliás a termete,

csak a lába görbe,

kedvetelten vigyorog

bele a tükörbe: 

"Peregjen a sarkantyú,

guruljon a tallér,

nincs hetedhét faluban

több ilyen gavallér!"

Az állatkert lakóit

sorba megigézi,

fóka, medve, elefánt

csodálkozva nézi.

Világlátott papagáj

szundít a fa ormán,

az rikoltoz le csupán

csúfolódó formán: 

"Hosszú nyakon rövid ész,

nem vagy te gavallér,

hosszú nyakad kicsit ér,

ha nincs rajta gallér!"

Elszégyenli magát a

hosszú nyakú állat,

felköti a bocskorát,

s a városba vágtat.

Bedugja a fejit egy

divatárus boltba -

tátott szájjal rámered

főnök, inas, szolga.

"Uraságod mit akar?"

"Terem-e itt gallér?

Azzal lesz énbelőlem

divatos gavallér!"

"Van itt ezer milliom!" -

hajladoz a boltos,

három segéd hatfelé

skatulyáért futkos.

Asztalra áll az egyik,

a másik létrára: 

így próbálják a gallért

a zsiráf nyakára.

De erre a nyakra mind

alacsony a gallér -

jaj, nem is lesz belőle

világszép gavallér!

Segítettek a baján

végre móddal-okkal: 

ha egy gallér nem akadt,

betakarták sokkal.

Egyvégtiben tíz tucat

fért el éppen rajta,

gömbölyített, kihajtott,

mindenféle fajta,

lapos, magas, alacsony,

tarkabarka gallér -

nem is volt több a bálon

ilyen szép gavallér!

Gazdag Erzsi: Fecskenóta

Gazdag Erzsi: Fecskenóta

Zeng a fészek
reggel óta,
felcsendült a
fecskenóta:
- Csit-csivit,
csit-csivit!
Itt a tavasz!
Itt van, itt!

Megvan még a
régi ház,
bár megkopott
rajt a máz.
Nosza, rajta!
Fecske módra
kimeszelik
nótaszóra:
- Csit-csivit,
csit-csivit!
Itt a tavasz!
Itt van, itt!