Benedek Elek: A királykisasszony cipője
Hol
volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges szép királykisasszony, de olyan
szép, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
Jártak is az apja házához hercegek,
királyfik a világ minden tájékáról, körülvették a világszép királykisasszonyt,
mondtak neki mézesmázos szavakat, de annak ugyan beszélhettek: az egyik fülén
be, a másikon ki, nem hallgatott rájuk. Egyhez sem volt egy kegyes jó szava, s mennél
jobban bizonyította ez is, az is, hogy így meg úgy tejbe-vajba fürösztgetné, s
tenyerén hordaná, ha az õ felesége lenne, annál nagyobbakat kacagott rajtuk,
hogy a palota is csengett belé. Volt egy a hercegek s királyfik közt, aki
tetszett neki egy kicsit, de ennek sem sok öröme telhetett abban, mert őt még a
többinél is jobban kikacagta a szívtelen királykisasszony.
Hát telt-múlt az idő, a hercegek s királyfik
is nagy elszontyolodva ide s tova elszéledtek, kettő-három ha még ott maradt a
palota körül. Egyszer - hogy volt, hogy nem, én bizony nem tudom, de gondolom,
hogy úgy volt, ahogy volt, hát mondom - az történik, hogy két bolhácska ugrik a
királykisasszony tenyerébe. Nosza, a királykisasszony se rest, összeszorítja a
markát, s a két bolhácskát beleereszti egy zsíros bögrébe, hogy ott nagyra
nevekedjenek. Bizony, ha odaeresztette, ott jó konyhára kerültek, s esztendőre,
kettőre úgy megnövekedtek, hogy a bőrükből pompásan kitellett volna egy pár
cipellő.
Mit gondolt, mit nem a királykisasszony,
behívatta a mészárost, a bolhákat megnyúzatta, a bőrüket a vargával
kicserzette, s a csizmadiával fáintos egy pár cipőt csináltatott.
Mit gondolt, mit nem ismét, kihirdette
ország-világ előtt, hogy aki kitalálja, bármiféle rendű ember legyen, hogy az õ
cipője miféle bőrből vagyon csinálva: annak lesz a felesége.
Bezzeg összegyűltek, verődtek ismét a
hercegek, királyfik s mindenféle válogatott legények a világ minden tájékáról,
glédába állottak az udvaron, s úgy találgatták, hogy miféle bőrből vagyon a
királykisasszony cipője.
Hiszen mondtak ezek mindenféle bőrt, de egy
sem találta el az igazit. Hanem az a herceg, aki egy kicsit a
királykisasszonynak is tetszett, fogta magát, felöltözött koldusruhába,
valahogy belopódzott a királykisasszony hálókamrácskájába, s ottan elbújt a
kályhalyukba, hátha majd este a királykisasszony beszél a szobalánynak a cipőjéről.
Az bizony éppen úgy is lett, ahogy gondolta.
A királykisasszony nagyokat kacagott a sok bolond feleleten, amit egész nap
hallott, s azt mondta a szobalányának:
- Meglásd, soha senki ki nem találja, hogy
bolhabőrből van a cipőm!
- No, azt ugyan nem, míg a világ s még két
nap - mondta a szobaleány is.
Hiszen éppen eleget tudott a herceg. Másnap
õ is a többi legények közé vegyült koldusruhában, s mikor a sor rákerült, megmondta
egy szóra:
- Felséges
királykisasszony, bolhabőrből vagyon az a cipő!
Hej, uramisten, elhalványodék színében a
királykisasszony, reszketett, mint a nyárfalevél, de a szavát nem akarta megmásítani, s azt mondta:
- Eltaláltad, te koldusember, s én a
szavamat meg sem másolom: feleséged vagyok ez órától fogvást. Ásó, kapa s a nagyharang
válasszon el minket!
- Jól van - mondá a koldusruhába öltözött
herceg -, hát csak vesd le, lelkem, feleségem, szép selyemruhádat, öltözz te is
koldusruhába, mert úgy illünk egymáshoz!
Akart, nem akart, koldusruhába öltözött a
kevély királykisasszony, s ment az urával a falu végére, egy piszkos kalibába, ez
volt a lakásuk ezentúl. De még ez sem volt elég, az urával reggeltől estig
koldulni kellett, hogy járjon, este tüzet rakjon, vacsorát főzzön, olyant,
amilyent lehetett, s amilyen kitelhetett.
Azám, még ez sem volt elég: jön egy hajdú a
kalibához, s beszól nagy hangosan:
- Hé, koldusasszony, eredj tüstént ennek s
ennek a hercegnek a földjére kapálni!
Mit volt mit tenni, elment nagy keserves
könnyhullatások közt. Azután az ura is elment, de nem koldulni, nem is kapálni,
hanem ment egyenest a palotájába, ott felvette ragyogó cifra ruháját, s úgy
ment ki a kapásokhoz. Mert hát az ő földjére küldték kapálni a koldusasszonyt.
Ott a
kapásokat egyre biztatta a herceg, a feleségét pedig folyton szidta,
becsmérelte, hogy ilyen meg olyan napszámos, földet sem érdemelne vacsorára,
nemhogy juhhúsos kását, pedig szegény asszonyról csak úgy csurgott a verejték.
Na, elkövetkezik a vacsora ideje, asztalhoz
ültetik a napszámosokat, s úgy láttam, mint ma, ezüstkanalat, -villát, -kést tesznek
mindenkinek a tányérjához. De a herceg még nem elégelte meg, azt akarta, hogy a
felesége megemlegesse a kevélységét, megtanított egy napszámosasszonyt, hogy
annak a koldusasszonynak csúsztasson egy ezüstkanalat a zsebébe. Hiszen lett
haddelhadd vacsora után, mikor az inasok látták, hogy hibádzik egy ezüstkanál!
Nosza, sorban megmotozták mind a
napszámosokat, s hát - Uram Jézus, ne hagyj el! - megtalálták a
koldusasszonynál. Hiába szólt, hiába esküdözött, hogy ő nem tette, semmiféle
nemzetsége sem volt tolvaj: megfogták s vitték a sötét tömlöcbe.
No, hanem most már csakugyan elég erős volt
a lecke. Alighogy bezárták a tömlöc ajtaját, mindjárt ki is nyittatta a herceg,
bement a feleségéhez, aki úgy sírt akkor is, mint a szakadó záporeső.
Ott
aztán a herceg szép gyöngén megfogta, s fölvezette a palotába a feleségét.
Mondta neki:
- No, most már ne sírj többet, öltözz fel
újra szép selyemruhádba. Lásd, én is felvettem drága szép ruhámat. Mert úgy tekints
rám, hogy én voltam az a koldus, akinek te felesége lettél.
Elmondta aztán azt is, hogy a kályhalyukban
hallgatta ki, miféle bőrből való a cipője. Bizony nem tette volna, ha
szépszerével hozzámegy vala feleségnek.
Na, száz szónak is egy a vége, olyan szépen
megbékültek s összemelegedtek, hogy öröm volt látni. Én legalább láttam, ti is megnézhetitek
bátran.
Holnap legyenek a ti vendégeitek!
